2017. április 26. szerdaErvin
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

"Rákosi a hős.” Sztálinista vezérkultusz Magyarországon

Apor Balázs 2010. november 20. 10:16, utolsó frissítés: 19:00

Bár sokan szívből utálták a rendszert, sokan megtanultak "bolsevikul", és használták a kultusz nyelvezetét, kiváltképp akkor, ha valamit el akartak érni a mindennapokban.


A kétezres évek elejéig a kommunista vezérkultuszok – érdekes módon – nem számítottak népszerű történettudományi kutatási témának. A kommunista pártvezérek kultuszával (Sztálin, Mao Ce Tung, Ceauşescu stb.) elsőként foglalkozó brit és amerikai politológusok munkái erőteljesen tükrözték a hidegháború tudományosságát meghatározó analitikus kereteket, és a témában megjelent publikációik – kevés kivétellel – nem hatottak különösebben inspirálóan a szovjet típusú rendszerek különféle aspektusaival foglalkozó kutatói számára. A kommunista vezérkultuszokról megjelent tudományos publikációk azóta is a periférián mozognak.



A politológia szovjetológiában betöltött kezdeti dominanciájának köszönhető, hogy a 20. század vezérkultuszait leggyakrabban a totalitárius rendszerek kialakulásához szokta kötni a szakirodalom, holott az egyes politikusokra jellemző kultikus ábrázolásmód nem köthető kizárólag politikai ideológiákhoz vagy strukturális tényezőkhöz. A 19. és 20. század politikai kultuszainak gyökerei elsősorban a modernitás társadalmi következményeiben, és a (romantikus) nacionalizmus ideológiájában keresendők.

A Közép- és Kelet-Európában, a második világháborút követően kialakult szovjet típusú vezérkultuszok – így a magyarországi Rákosi-kultusz – számára az elsődleges mintát természetesen a 30-as évek Szovjetuniójában monumentális méreteket öltött Sztálin-kultusz jelentette. A kommunista pártok hatalomátvétele a régió országaiban, és az ezt követően felpörgetett szovjetizáció, egyúttal a Sztálin-kultusz átvételét, a vezérkultusz alapvető mintáinak meghonosítását jelentette.


A „mini-Sztálinok”

Bolesław Bierut, Gheroghiu-Dej, Klement Gottwald, Walter Ulbricht, Rákosi Mátyás stb. – kultuszai a 40-es évek végére – 50-es évek elejére a Keleti Blokk országainak mindegyikében elsődleges jelentőségre tettek szert.

Amellett, hogy Sztálin dicsőítése a régió országaiban nagyjából egyforma intenzitással folyt, az ún. „fiókdiktátorok” kultuszai között megfigyelhetők bizonyos különbségek. Ezek részben abból adódtak, hogy a helyi kommunista pártvezérek nem egyforma mértékben támogatták saját személyük dicsőítését. Bierut és Gheorghiu-Dej esetében a kultusz viszonylag visszafogott volt, Gottwald, Cservenkov és Rákosi ellenben sokkal inkább hozzájárultak a személyük körül mesterségesen kialakított kultusz kiépítéséhez.

Rákosi portréja felvonuláson


A helyi párttitkárok körül kialakított kultikus tisztelet meghonosítása ellenére a fiókdiktátorok kultuszának periferikus jellege Sztálin haláláig mindvégig egyértelmű maradt. Moszkva státusza, mint a nemzetközi kommunizmus szakrális középpontja megkérdőjelezhetetlen maradt. Első pillantásra a kelet-európai „mini-Sztálinok” kultuszai


a Sztálin-kultusz másolatainak tűnhetnek.

A szovjet minta dominanciája ellenére azonban, a kelet-európai pártvezérek kultuszai – így a Rákosi-kultusz is – jelentős mértékben merítettek a lokális hagyományokból, és a propagandaapparátus komoly erőfeszítéseket tett arra vonatkozólag, hogy a helyi pártvezéreket beépítse az adott ország nemzeti hőseinek panteonjába.



Rákosi esetében például leginkább a Rákóczi-hagyományt és a Kossuth-kultuszt használta fel a propaganda, hogy a kommunista párttitkár „nemzeti” karakterét kihangsúlyozza. Rákosi Mátyást a magyar szabadságharcos hagyományok folytatójaként ábrázolták, olyannak, aki képes valóra váltani a bukott forradalmak és függetlenségi harcok céljait és törekvéseit.

A sztálini-típusú vezérkultusz kezdetét a Keleti Blokk országaiban – így Magyarországon is – a Sztálin 70. születésnapjára rendezett ünnepségsorozat jelentette. 1949. december 21-étől, Sztálin születésnapjától kezdve Sztálinról és


„legjobb magyar tanítványáról”, Rákosiról

csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni. Rákosi leggyakoribb jelzői közé tartozott a „vezér” és a „tanító” titulus, valamint a „Rákosi apánk” megjelölés is. A Rákosi-kultusz 1949-től kezdve bizonyos tekintetben a magyarországi kommunista propaganda legmonumentálisabb vállalkozásává nőtte ki magát. A köz- és magántereket a főtitkár képei népesítették be, a vezér életrajzát tanították az oktatás minden szintjén, és Rákositól vett idézetek szolgáltak iránymutatóul a társadalmi élet minden területén a termeléstől a történettudományig.



A sztálinizáció kiteljesedése következtében rögzültek a kultusz rituáléi is. Rákosi vagy Sztálin nevének említésekor a közönség ütemes tapssal, és „éljen Rákosi, éljen a Párt!” felkiáltásokkal fejezte ki „szeretetét és háláját” a „bölcs vezér” iránt az ország szocialista építésének irányításáért. A sajtó rendszeresen publikálta hálálkodó levelek tucatjait, amelyekben a levélírók köszönetüket fejezték ki Rákosinak az ország és a párt eredményeiért.

Sztálin 70. születésnapját követően gyakorlatilag egymást érték a különböző munkaversenyek, a Sztálin- és Rákosi-műszakok, amelyekkel a rezsim elsősorban a gazdaság teljesítményének folyamatos növelését és a társadalom mozgósított állapotban tartását kívánta elérni.



Rákosi népszerűsítésének egyik legfontosabb módszere a párt és az ország eredményeinek a párt vezetőjével való azonosítása volt. A Sztálin-kultusz példájának hatására Rákosi a kommunista propagandában mint a nemzet és az ország politikai és gazdasági sikereinek kizárólagos letéteményese jelent meg. A második világháborút követően Rákosi személyét elsősorban


az újjáépítésben elért eredményekkel

kötötték össze. Rákosi nevét többek között kapcsolatba hozták a földreformmal (kezdetben Nagy Imrével együtt), emlegették a „forint atyjaként”, de neki tulajdonították a Szovjetunióban fogva tartott hadifoglyok hazatérését (nem minden ok nélkül), és a Csehszlovákiából kitelepített magyarok letelepítését is. Rákosi nevének szisztematikus összekapcsolása az ország fejlődésével kialakította a mindentudó és mindenhol jelenlevő vezér mitikus képzetét.

A politikai kultuszteremtés másik fontos kelléke volt az életrajz. Sztálin, Mao, Rákosi, Dimitrov és a többiek passiószerű élettörténeteit hatalmas példányszámokban publikálták, tananyagként tanították az iskolákban, és lépten-nyomon hivatkoztak különböző fórumokon a vezetők „példamutató tetteire”. Rákosi hivatalos életrajzát a kor egyik legbefolyásosabb írója, Illés Béla írta meg. Illés életrajzában Rákosi a szocialista realista regényekből ismert apamodell megtestesítőjeként jelenik meg, aki életútja alapján (a gyermekkortól kezdve), különleges mentori képességei révén a nép természetes vezetőjévé válik a szocializmus felé vezető úton.



A Rákosi-kultusz csúcspontja kétségkívül az MDP főtitkára 60. születésnapjára rendezett ünnepségsorozat volt, 1952 márciusában. Sztálin 70. születésnapjához hasonlóan, a Rákosi-születésnap szervezése is szoros pártirányítás mellett zajlott. Az évfordulóra jelent meg például a Magyar írók Rákosi Mátyásról címet viselő irodalmi antológia, amely


a Rákosihoz írott vagy Rákosi alakja által inspirált

dicsőítő versekből és novellákból nyújtott reprezentatív válogatást az olvasó számára. Rákosi iránymutató kijelentéseit, valamint a főtitkár magyar történelemmel kapcsolatos idézeteit a Magyar Tudományos Akadémia munkatársai méltatták a Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány című kiadványban. Rákosi képmásait országszerte látni lehetett: poszter, festmény, fénykép vagy mellszobor formájában. Ezenkívül számos utcát, teret, ipari üzemet, termelőszövetkezetet és oktatási intézményt neveztek el róla. A születésnapi propagandakampány csúcspontját az Operaházban március 8-án este megrendezett gálaest jelentette.

A Rákosi-kultusz hatása a magyar társadalomra összetett volt. Voltak, akik elhitték, hogy Rákosi vezetésével felépíthető egy szebb jövő, és tény, hogy még többen voltak azok, akik szívből utálták a rendszert és annak vezetőjét. Annak ellenére, hogy a Rákosi-kultusz társadalmi fogadtatására utaló források alapján lehetetlen számszerűsíteni, hogy ténylegesen hányan támogatták, és


hányan utasították el a főtitkár dicsőítését,

a magyar társadalom – akarva-akaratlanul – részt vállalt a kultusz fenntartásában és működtetésében. Félelemből, konformizmusból vagy őszinte lelkesedésből, az emberek részt vettek a kultusz nyilvános rituáléiban, részesei voltak a vastapsoknak, és éltették Rákosit. Sőt, akadtak olyanok is, akik igyekeztek a kultuszt saját céljaik elérésére felhasználni.



A Rákosihoz írott levelek tanúsága szerint sokan megtanultak „bolsevikul beszélni”, és használták a kultusz nyelvezetét, kiváltképp akkor, ha valamit el akartak érni a mindennapokban (új lakás, letartóztatott rokon szabadon bocsájtása, luxuscikkek stb.).

Mindennek ellenére a Rákosi-kultusz nem hagyott különösebben mély nyomot a társadalomban. A mindennapi létbizonytalanság – alacsony bérek, áruhiány, munkaerő-fluktuáció – nagyban hozzájárult az általános politikai érdektelenség terjedéséhez az ötvenes években. A kultusz közvetítői – agitátorok, népnevelők, párfunkcionáriusok, pedagógusok stb. – körében megfigyelhető hozzánemértés és közöny is hozzájárultak ahhoz, hogy


a kultuszépítés messze nem haladt olyan olajozottan,

mint ahogy azt a kultusz tervezői a pártközpontban eltervezték. A káderfluktuáció és a funkcionáriusok általános alulképzettsége következtében a kultusz terjesztése – finoman szólva – akadozott, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az 50-es évek legmonumentálisabb propagandakampánya, a Rákosi-kultusz, voltaképpen teljes kudarccal zárult.

Az 1956. februárjában az SZKP 20. kongresszusának zárt ülésén Hruscsov által előadott „titkos beszéd” egyértelmű jelzést adott a „személyi kultusz” felszámolására. A „titkos beszéd” és a felerősödő ellenzéki hangok (Petőfi-kör stb.) ellenére azonban a Rákosi-kultusz nyomainak eltávolítása a közéletből továbbra is vontatottan haladt. Az egyre kellemetlenebb teherré váló Rákosit végül szovjet beavatkozásra váltották le 1956. július 18-án, az MDP Központi Vezetőségének ülésén. Kultuszának nyomait az 1956-os forradalom „tisztító vihara” söpörte el.




VilágRSS