2019. szeptember 19. csütörtökVilhelmina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Női visszaemlékezések az 1950-es évek kényszermunka-táboraira

Argejó Éva 2010. október 16. 10:23, utolsó frissítés: 10:26

A táborok zárt világában igazi feladatként kínálkozott feltalálni magukat, ügyes helyezkedéssel túlélni a megpróbáltatásokat.


Az ’50-es évek szélsőséges történelmi eseményei olyan egzisztenciális határszituációkba sodorták a politikai ügyekbe keveredett nőket, amely élethelyzetek mindegyike – börtönfogság, táborélet és kitelepítés – más-más alkalmazkodást igényelt tőlük.

A férfiak visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy a nők, noha velük többnyire nem bántak olyan durván, mégis sokkal nehezebben viselték a börtönt. A rettenetes körülmények, a nyirkos cellák, a brutális éjszakai kihallgatások és az éheztetés minden rabot megviselt, de a nők mégsem a fizikai megpróbáltatásokkal, hanem az emberi kapcsolatoktól való megfosztással,


az elszigeteltséggel küzdöttek meg legnehezebben.


Azért viselték könnyebben a térben is tágasabb munka- és internálótáborokat, mert több lehetőségük nyílt a közösségi életre, társas kapcsolatok építésére. A táborok zárt világában igazi feladatként kínálkozott feltalálni magukat, ügyes helyezkedéssel túlélni a megpróbáltatásokat.

Szovjet karikatúra egy női munkatáborrólSzovjet karikatúra egy női munkatáborról


A kitelepített családok nőtagjai számára a normális hétköznapok illúziójának fenntartása jelentett komoly kihívást, az hogy ebben a kiélezett élethelyzetben is összetartsák a családot. Mind pszichésen, mind fizikailag a szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt nők élete bizonyult a legkilátástalanabbnak, egyharmaduk már soha nem is tért haza.

Várdy Huszár Ágnes hangsúlyozta, hogy a munkatáborok embertelen körülményei miatt az internáltak pszichéjében kóros állapotok jöttek létre. Többen szívbetegek lettek, voltak, akik megőrültek, míg mások az állandó stresszből származó depresszióban pusztultak el.

A politikai-történelmi események sodrába került nők visszaemlékezéseiből azt próbáljuk bemutatni, hogy hogyan élték meg a szélsőséges szituációkat, miként változott identitásuk, s az általuk tanúsított magatartásban mi volt a sajátosan női és nem csak egyszerűen emberi. Forrásként egyfelől már kötetben is megjelent női visszaemlékezéseket, másfelől a széles nyilvánosság előtt eddig még ismeretlen női sorstörténeteket és túlélők oral history-elbeszéléseit használtuk fel.


Van-e különbség férfi és női elbeszélések között?

Mivel a testi traumákat a nők mélyebben élik át, az érzelmi traumát is gyakran testiként megéltként mesélik el, mert csak így tudják a velük történteket verbalizálni. Aprólékosan elmesélt életük sorsának alakulását a nők sokkal inkább a maguk hétköznapiságában tárják elénk, egy szűk, családi nézőpont perspektívájából.

MunkatáborMunkatábor



Milyen élmény lehetett a börtönök, internálótáborok világát nőként megélni, mi több: túlélni? A megfélemlítés, az elszigeteltség és a teljes kiszolgáltatottság engedelmes foglyokat termel, főként, ha nőkről van szó, akik egyébként is megadóbban fogadják el a sorsukat.

Az 1949-ben három évre internált Justus Pálné betörése sok száz nőtársa sorsát is példázza, hiszen fogságuk során hasonló stációkat jártak be. Először ő is a lázadásra gondolt, de börtönfogsága és az internálás évei során a szabadságától való teljes megfosztottság érzésével kellett szembesülnie, és ez egyfajta rejtett bűntudatot is előhívott benne. „A közönyük tette talán azt is, hogy az első idők lázadozása után


természetesnek éreztük azt, ami velünk történt

– mintha azt valóban megérdemeltük volna.” Justusné visszaemlékezésében felidézi azt, a szakirodalomban később Stockholm-szindrómaként ismertté vált különös kapcsolatot rabok és fogva tartóik között, amelynek során egy idő után hálaérzés alakult ki bennük őrzőik iránt.

A nőiség, a rendezett külső hiába jelentett értéket számukra, a fogvatartás körülményei komoly hanyatlást idéztek elő fizikai megjelenésükben. Bár sokan számoltak be arról, hogy ami rajtuk múlott, azt megtették: „Akármilyen keserves volt a hideg, de a mosakodásra rákényszerítettük magunkat.”

A fizikai külsejük leromlásán túl a női identitásuk megrendülése azonban jóval nagyobb gondot okozott számukra: „A fizikai fájdalom mellett a legnehezebben az a gondolat gyötört minket, hogy ha túléljük mindezt és hazajutunk, lesz-e még ép nő belőlünk? A megérkezés és a fertőtlenítés után kaptunk egy injekciót, így a menstruációnk elmaradt. […] Azt sem hittük, hogy valaha nekünk még gyerekeink lesznek.”



>> A levél nagy felbontásban itt megtekinthető >>

Az ötvenes évek elején számtalan, akkora már bebörtönzött férfi feleségét is lefogták vagy internálták. Ezek a nők nem tehettek többet házastársukért, mint hogy leveleikben a


„minden rendben van” látszatát próbálták kelteni

és tartani bennük a lelket. A női szerepek közül az anyasággal, de még inkább az anyaságtól való megfosztottsággal volt a legnehezebb feladat megküzdeni. Minden anyának nehéz volt, azoknak is, akiket gyermekeikkel együtt kitelepítettek, azoknak is, akiket megfosztottak gyermekeiktől, és idegen néven intézetben helyezték el őket, de mind közül a legszörnyűbb érzést a gyermekük halálát megélő nők élhették át.

A kitelepítetteknek az érzelmi magárahagyottsággal és a gyerek iránti felelősség egyedüli gondjával kellett megküzdeniük. „Magam leszek vele, senkinek soha többé nem számít az életünk. […] Ugyanezt éreztem ősszel, mikor beírattam az iskolába. Az évnyitón ott állt már a gyerekek között, én meg egyedül figyeltem élete nagy lépését” – írta naplójába egy Hortobágyra kitelepített asszony.

A szovjet kényszermunkatáborokba indított vagonokba begyűjtöttek kisgyermekes anyákat is. Egy ilyen asszony visszaemlékezése szerint a női sorsközösség vállalása talán az anyaság átélésének ebben a gyötrelmes formájában bizonyult a legmélyebbnek. „Sírtunk mindannyian, ha egy-egy gyerek meghalt.”

A memoárirodalom tanúsága szerint a szélsőséges határhelyzetekbe került férfiak és nők túlélési technikáiban és megküzdési stílusában sok hasonló, de egymástól különböző életstratégiák is érvényesülnek.


A nők speciális válaszreakciói például:

a segítségnyújtás másoknak; törekvés a korábbi „normális élet” illúziójának fenntartására; a kommunikációs hálózat fenntartásának fokozott igénye; hatás az érzelmekre, sorsközösség élményének fenntartása.

Női munkatábor SzovjetunióbanNői munkatábor Szovjetunióban


>> A fotó nagy felbontásban itt megtekinthető >>

A női memoárokból a rendkívüli helyzetben rájuk leselkedő védekezési technikák egész tárháza tárul elénk. A védekezés enyhébb változatában az események kívülről való szemlélése, távolítása segít a visszaemlékezők szerint. Sokan közülük az időt hívták segítségül.

A csak a jelennek élés, a „nincs más idő, csak a jelen” gondolata attitűd sok nőben reménytelenül elhatalmasodott. Az időtlenné tett, jövőt váró eszkatologikus idő is a lélek védekezéséül szolgált: „Vártunk. Vártunk a sorsra. Hogy mindegyikünk sorsa beteljesedjék. Többnyire a szerencsétlenséget vártuk. A halált, ami valahol, valahogy utolér mindegyikünket…”

Szovjet női munkatábor-karikatúraSzovjet női munkatábor-karikatúra


Az élet globális fenyegetettségének érzése csökkenthető azáltal, hogy a személy valami módon tagadja az átélt eseményeket. A fenyegetettségérzés elutasításának ilyen módja lehet a kozmikus időszemlélet is, a történések „perspektívában tartása”, amely egyben a dolgok és emberek elszemélytelenítését is biztosítja.


A poszttraumás stressz-zavar egyik tünete

lehet a beszűkülés vagy tompultság. Ez külsőleg egyfajta távolságtartó nyugalmat mutat, amelyben feloldódik az addigi félelem, szorongás és fájdalom. Ez esetben a tudat továbbra is regisztrálja az eseményeket, de azok érzelmileg leválni látszanak a jelentésükről.

A menekülés ehhez hasonló jelensége volt megfigyelhető Szőnyi Tibor feleségénél is, aki férje későbbi temetésére sem ment el:„Maga ezt nem érti, én egy ilyen fajta vagyok. (..) Én ezt nem vállalom, én egy gyenge ember vagyok, úgyhogy én magamtól elhárítok mindent, ami engem tönkretehet. Nincs mese.”

A súlyos életkrízis teljességgel megrendítheti a személy viszonyát egész addigi életéhez. A globálisan rosszindulatúnak, ellenségesnek és átláthatatlannak tekintett világban a jelentésadáshoz súlyos esetben teljesen új „világmodellt” kell kialakítani, s ha ez nem sikerül, gyakran reménytelenség, elzsibbadás, megdermedés lép fel.

Egy szovjet munkatáborba hurcolt fiatal lány így vallott erről az érzésről: „Mi még reménykedhettünk, hogy túléljük. De negyvenen felül már naponta haltak. Kihúzták az udvarra, egymásra rakták őket, akár a fahasábokat. Rájuk kellett néznünk, amikor munkára vezényeltek minket, hisz ott haladtunk el mellettük. De már lelkünk sem volt, nem tudtunk sírni. Nem voltunk mi már emberi lények.”

Kontrollálhatatlan helyzetekben az ember a traumát kalandként, „utazásként” élheti meg, amelynek során különleges tapasztalatokra tesz szert. Nem tudhatjuk, hány nő élte meg ilyen kalandos utazásként az elhurcolását, kitelepítését, kényszermunkatáborba vezető útját, de közülük többen is, életüknek egy későbbi szakaszában,


visszatértek a „tetthelyre”.

A traumatikus események újrajátszása lehet kényszeres késztetés, de hatását tekintve kifejezetten adaptívvá is válhat, ha segít megtalálni a szörnyű élmény ismétlés által átélt felszabadító formáját. Az újrajátszásban mindig van valami kísérteties, még önként vállalt formájában is, mert áthatja a múlt visszaidézésének valami kényszeres makacssága.

Freud „ismétlési kényszernek” nevezte ezt a jelenséget, amelynek segítségével a személy saját irányítása alá próbálja vonni a traumatikus eseményt. A dolgok helyreállításának ehhez a módjához elengedhetetlen a hatalomérzés visszaállítása – nem csupán újraélni, de uralni is kell a helyzetet. Átérezni, hogy a mi hatalmunkban állnak már a dolgok. „El kellett oda mennem, szabadon, saját akaratomból. Csakazértis!” – mesélte egy szovjet tengerparton kialakított munkatáborba hurcolt asszony, aki hetvenévesen egy luxushajón visszament oda.

Kevés ember tud traumatikus élményeket megrendülés nélkül átélni. Egy rettenetes sorsesemény megélése töréspont lehet az egyén életében, és a személyiség flexibilitásán is múlik, miként tud megküzdeni vele. A legkisebb lelki sérüléssel azok a nők élték túl a megpróbáltatásokat, akik maguk számára is meglepő belső erőforrásokat mozgósítva képesek voltak e sorseseményeket kihívásnak tekinteni, akik élményekre való nyitottsággal, optimizmussal viselték a sorsukat, és közülük


sokan még erőt is merítettek a bajból.

Azok a nők is viszonylag könnyebben boldogultak, akik érzelmileg jelentősen mozgósítani tudták a környezetüket. De leghatékonyabban azok tudták kezelni a nehéz élethelyzeteket, akik a női értékekhez még egy új értékrendet, a férfivilág értékeit is képesek voltak ötvözni: a keménységet, a szívósságot, a céltudatosságot és az eredménycentrikusságot.

Végezetül zárjunk a poklok-poklát is megjárt Karig Sára szavaival, aki rettenetes körülmények között is uralni tudta a helyzetet, képes volt felnőni a túlélés embert próbáló feladatához, és az életét érintő fenyegetettséggel szemben az emberi kapcsolatok fontosságát állította: „Ha jó kedvem van, azt mondom, hogy olyan életkorban, amikor az ember általában már nem szerez új barátokat, nekem sikerült a rendkívüli körülmények között olyan barátokat nyernem, akik életre szóló barátok, és akik ott, önmagukat megrövidítve, megosztották velem, ami nekik jó volt az életükben, és megmentették az életem.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS