2017. június 28. szerdaLevente
32°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hontalan magyarok a háború utáni Németországban

Dunai Andrea 2010. október 02. 12:18, utolsó frissítés: 12:18

A koncentrációs táborokra emlékeztető lágerekben szinte elkerülhetetlen volt a konfliktusok kialakulása a magyarok és a magyar-zsidók között.


A második világháború végének közeledtével a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága (SHAEF) a normandiai partraszállás előtt úgy vélte, hogy német földön húsz nemzetiségből álló 7,7 millió hontalannak, azaz Displaced Personnak (DP) fogja visszaadni a szabadságot.

A szakkifejezést – jogi tartalom nélkül – az angolszász nyelvterületen használták a harmincas évektől. A hiánypótlást az amerikaiak vállalták magukra és 1944 novemberében memorandumban rögzítették, hogy DP-knek azok a polgári személyek tekintendők, akik saját országuk határain kívül tartózkodnak, szeretnének visszatérni hazájukba vagy máshol otthonra találni, azonban


erre segítség nélkül képtelenek.

Először fel kellett őket szabadítani, elvonni a harctérről, majd táborokban elkülöníteni, hogy egyáltalán megkezdődhessék velük a tényleges munka. Az amerikai hadsereg 6000 tisztjének és 12 ezer katonájának e nemes feladatot jelölték ki, ám az unikális projekttel egyedül nem tudtak volna megbirkózni. Kezdetben a szövetségesek a területükön található koncentrációs táborokat helybéli német lakosokkal, vagy volt náci párttagokkal üríttették ki és alakíttatták át DP-táborokká.


A lágerekben – amelyek több hivatalos amerikai szemlélődő szerint a koncentrációs táborokra emlékeztettek – papírforma szerint szervezett élet folyt: a vezetői feladatot a szövetségesek által kijelölt katonai személy látta el, a lakók ellátását az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Rehabilitációs Igazgatósága (UNRRA) és az amerikai hadsereg támogatásával a helyi német tartományi tanácsok finanszírozták. A táborbeli feladatokat a konyhai szolgálattól a rendészeti és bírósági munkáig rendszerint a DP-k látták el.

A DP tömeget csak utólag, a hazatelepítési akciókat alapul véve lehetett számszerűsíteni. Németország és Ausztria nagyhatalmi megszállási övezeteiben 8 millió DP létezését tartották nyilván, ebből a nyugatiakban 6,3 millióét. Innen három hónap alatt 4,3 millió tért vissza hazájába, s maradtak több mint 2 millióan. Ez azt jelentette, hogy naponta átlagban


33 ezer ember hagyta el ideiglenes németországi tartózkodási helyét.

Ebben a kimutatásban a magyarok is helyet kaptak, pontosabban a szovjetek, franciák, lengyelek, belgák, hollandok, csehszlovákok után a nyolcadik helyet foglalták el. A 112 000 magyar DP-ből 16 ezret repatriáltak, tehát szeptemberre 96 ezren maradtak a zsidókat nem beleszámítva.

A háborús bűnösök kiszűrését az Amerikai Hadsereg erre a feladatra kiképzett magyarul beszélő tisztjei végezték Himler Márton ezredes vezetésével. Azok a kihallgatottak minősültek háborús bűnösnek, akik az emberiség ellen követtek el bűntettet.

Magyarországról, pontosabban a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól (SZEB) 480 főt számláló kiadatási lista érkezett, amely a letartóztatások és hazaszállítások alapját képezte. A listavezetők: Szálasi Ferenc és kísérői, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Szakváry Emil iparügyi miniszter, Kolozsvári-Borcsa Mihály államtitkár, Fiala Ferenc sajtófőnök, Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, Jaross Andor, Baky László és Endre László, a magyarországi zsidók deportálásának végrehajtói, Hóman Bálint kultusz-, Vajna Gábor belügy- és Rácz Jenő honvédelmi miniszter voltak. Himler Márton visszaemlékezése szerint az amerikai zónában élő magyarok


folyton-folyvást feljelentették egymást.

1946 őszéig a bajorországi Pockingban volt a magyar visszatelepülők legnagyobb gyűjtőtábora. A búcsúzó magyarokat az utolsó este magyar színtársulat szórakoztatta, amelyben rendszerint Vaszary Piroska játszotta a címszerepeket.

A magyarok és magyar-zsidók között szinte elkerülhetetlen volt a konfliktusok kialakulása. Mivel a zsidókat eleinte nemzeti hovatartozásuk alapján vették nyilvántartásba, a magyar zsidók automatikusan „volt ellenség” kategóriájába kerültek honfitársaikkal közös táborba. Nürnbergben például magyar zsidók egykori SS- katonák barakkjaiban múlatták az időt, míg a ki- és bejárást magyar és balti őrök felügyelték. A bergen-belseni táborban a felszabadulás után pedig egykori magyar ezredesek, őrnagyok, és tisztek vonták magukra a figyelmet kegyetlenkedéseikkel.

Akkoriban a nyugati zónákban a háború viszontagságait túlélők szinte közelharcot folytattak egymással a jobb ellátásért és a nagyobb részvétért. A táborok kerítésein túl pedig virágzott az amerikai áruktól hemzsegő feketepiac. Ezeken a kényes gócokon zsidók is megfordultak, s föltámadtak a régi sztereotípiák: a zsidók feketekereskedők, uzsorások, és haszonélvezők.

Utazási igazolvány a vatera.hu aukciós oldalon


Többször is bekövetkezett, hogy a német rendőrség rajtaütésszerűen – néha a táborokban –


felelősségre vonta a DP-ket.

1945. május végén például egy feljelentés nyomán kutyákkal rontottak be egy Stuttgart melletti DP-táborba. A rendteremtés dulakodásba fulladt, amelynek során egy harmincöt éves lengyel zsidó életét vesztette és többen megsebesültek. Máskor a müncheni Isartorplatzon német huligánok egy túlzsúfolt villamosról kidobtak egy zsidó nőt.

Németország és Ausztria 1945-1947 között


>> A térkép nagy felbontásban itt megtekinthető >>

A feszültségek 1946 áprilisában törtek felszínre az öt ezer hontalant befogadó landsbergi táborban. A táborlakók tudomására jutott ugyanis, hogy a szomszédos disseni láger zsidó őrei közül kettő nyomtalanul eltűnt, Regensburgban pedig egy tizennégy éves zsidó fiú holttestét találták meg, ezen kívül a Stuttgart melletti erdőkben egy idős férfit öltek meg.

Az események bosszút követeltek, több száz zsidó DP kitört a táborból és landsbergi fiatalokat támadott meg. A verekedés során mintegy húsz német szenvedett sérüléseket. A zsidó tettesek ellen az amerikai hadsereg eljárást indított: a főbíró 20 embert bűnösnek mondott ki és szabadságvesztéssel sújtotta őket. Az elítéltek azonban a rákövetkezendő hónapok folyamán közvetlenül börtöncelláikból Palesztinába menekültek. Egy Putnokról származó fiatalembert pedig azért kapott el a rendőrség, mert igazolványokat hamisított és ezeket 4000 márkáért bocsátotta áruba.


Mit történt mindeközben a magyar zsidókkal?

Egyesek hazavágyakoztak Magyarországra, de sehogy sem kerültek fel a szövetségesek által kijelölt transzportokra, mások hallani sem akartak erről, vagy bizonytalankodtak, mi is lenne a legjobb döntés. Minden esetre figyelték a magyarországi híreket. A tájékozódás azonban nem ment könnyen. A magyar rádió III. számú stúdiójából Millok Sándor hazahozatali kormánybiztos rendszeresen hazainvitálta a kinn maradt polgártársakat, és időnként személyesen is tiszteletét tette a táborokban. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) is küldött ki expedíciókat a Holokausztot túlélt magyar áldozatok felderítésre és visszacsábítására. Ezek a források természetesen csak a szépről és jóról referáltak.

A zónák és Magyarország között 1947 decemberében állt helyre a postaforgalom, s addig ismerősök hozták-vitték a leveleket. Előfordult, hogy a futárok alkalmasint elvétették a postaládákat és a címzettet megkerülve az ÁVÓ vagy ÁVH munkatársai szereztek tudomást a rokon idegenbeli sorsa felől, „cigeretta” és „conservhús” állományának apadásáról, a „táborkommiték” helyzetéről, a moziműsorról, nyelvkurzusokról, München kidőlt-bedőlt falú építményeiről vagy az éppen aktuális, és reménytelennek tűnő kivándorlási lehetőségekről.

A zónabeli magyarok, mint az Amerikában megjelenő magyar emigráns lapok lelkes olvasói, többet tudhattak Magyarországról, mint a magyarországiak róluk. Állami szinten gyér érdeklődés mutatkozott. Minisztériumok alkalmazottai jártak ugyan szolgálati utakon német földön, de kizárólag afelől tudakozódtak, amivel megbízták őket. Legtöbbször lokalizálni próbálták a magyar diákokat vagy


a Magyarországról kiszállított vagyon holléte foglalkoztatta őket.

Az UNRRA 1946-os genfi konferenciájának magyar kiküldöttei 40 millió dollár természetbeni kölcsönt és több ezer tonna élelmiszerszállítmányt oly módon próbáltak megszerezni, hogy belopták magukat Fiorellio La Guardia, UNRRA vezérigazgató szívébe. Vittek neki egy nagy aranygyűrűt, benne egy porszemnyi földdel La Guardia Budapesten eltemetett édesanyjának a sírjából és egy Budapestet ábrázoló díszes fényképalbumot.

A DP-világ kiváló ismerőjénél azonban egy szóval sem kérdeztek rá a kint rekedt magyarok sorsára, számára. A németországi magyar ajkú zsidók szervezete 1947-48 derekán 40 ezer főben állapította meg taglétszámát, nyilvánvalóan beleszámítva az erdélyi és felvidéki magyarul beszélő zsidókat is.

Az időközben Hungáriára átkeresztelt D. P. Express Hungarian


>> Az oldal nagy felbontásban itt letölthető >>

Idővel a németországi magyarok önálló sajtóterméket jelentettek meg. A magyar emigráció szócsöve, a D. P Express Hungarian, a magyar zsidóké az Utunk lett.


A két lap készítői és olvasói nem szimpatizáltak egymással,

sajtóvitákat kezdeményeztek. Az Express az Utunk munkatársaiban olyan baloldaliakat látott, akik nem tudnak európai módon írni, míg az Utunk az Express holdudvarára úgy tekintett, amelybe ki- és bejárnak a magyar háborús bűnösök. A leküzdhetetlen ellentét 1949 kora tavaszán újabb szakaszba érkezett.

D. P. Express Hungarian, belső oldal


>> Az oldal nagy felbontásban itt letölthető >>

A külföldi DP-k 1950 nyarán átkerültek a Szövetségi Menekültügyi Minisztérium hatásköre alá, s költségvetés 5,5 millió DM értékben hitelkeretet biztosított azoknak, akik elnyerték a menekültstátuszt. Az egzisztenciateremtési láz, a gazdasági csoda hatása a lengyelek után főképpen a magyarokat kerítette hatalmába. Az első hónapokban 67 magyar négyszázezer nyugatnémet márkát vett föl az „Elűzöttek és Károsultak” bankjától.

Az Utunk szerkesztősége


>> A fotó nagy felbontásban itt letölthető >>

Ez idő tájt 12 ezer többnemzetiségű DP, más szóval DP múlttal rendelkező emigráns élt a Szövetségi Köztársaságban. Az Utunk ekkor már egy éve nem jelent meg, az Express-t Hungáriára keresztelték. A magyar menekültek között – legalábbis Németországban – megszűnt a rivalizálás. Voltak, akik ott maradtak, mások véglegesen hazatértek, vagy továbbvándoroltak: a választott célpont lehetett Izrael, de akár az Amerikai Egyesült Államok is.




VilágRSS