Koppenhágai klímakonferencia: a dolgok állása a tárgyalások megkezdésekor
Gagyi Zsófia 2009. december 08. 14:26, utolsó frissítés: 16:06A klímacsúcs nagyban befolyásolhatja az életünket. A helyzet átláthatatlanabb, mint a rendezvény szőrgombolyag-logója.
Ha azt írom, hogy a harmadik évezred elején az emberiség átalakította az életmódját úgy, hogy az ne veszélyeztesse a fennmaradását, akkor szinte érzem a gyerekként olvasott scifi-könyvek szagát: egy ilyen állítás feltételezi, hogy az emberiség mint olyan egységes, a tudomány tökéletesen működik, és a felfedezéstől az akcióig egyenes út vezet. A cikk arról szól, mi történik hasonló esetben a mi dimenziónkban.
Ami a december 18-áig tartó ENSZ-klímacsúcson történni fog, az nagyban befolyásolhatja az életünket, de a helyzet első ránézésre átláthatatlanabb, mint a rendezvény szőrgombolyag-logója. A szerző bevallja, hogy a kibocsátás-csökkentő iparban tervez dolgozni, de fenntartja, hogy a meggyőződése miatt választotta a területet, és nem fordítva.
A koppenhágai találkozó Kiotó óta az első alkalom, ahol az üvegházhatású gázak (ÜHG) csökkentését konkrét számokkal és kötelező érvénnyel tárgyalják (az azelőtti találkozókon csak általános célkitűzéseket fogadtak el).
Kiotóban 1997-ben gyakorlatilag az összes ENSZ-tagország aláírta a határozatot, amely szerint 2012-ig vállalják a kibocsátások átlag 5%-os csökkentését az 1990-es szinthez képest. Aztán ezt ratifikálni (az országon belül törvényerőre emelni) már kevesebbnek sikerült, például a világ legtöbbet szennyező állama, az Amerikai Egyesült Államok azóta sem fogadta el, pedig egyedül felelős az összes ÜHG-emisszió egyötödéért. Obama alatt folyamatban van a téma átvitele a szenátuson, de az elnök azt már bejelentette, hogy arról már lekésett, hogy Koppenhágában kötelező érvényű döntéseket fogadjon el – ami azt jelenti, hogy ezekre legközelebb 2010 közepén, a következő találkozón kerülhet sor.
Más országokkal is vannak problémák, George Monbiot, a The Guardian publicistája szerint például Kanada egyszerűen visszalépett, és még a büntetést sem hajlandó kifizetni ezért.
Az adatok, amin a döntések alapulnak
A klímatudósok túlnyomó többsége elfogadja az IPCC eredményét („a globális felmelegedés létezik, és több mint valószínű, hogy ember okozta, és összefügg a széndioxid-kibocsátással”). Ezt unalmas ismételgetni, de jó néha a helyükre tenni a dolgokat: amíg az ellenkező véleményen levő kutatókkal el lehet vitázni intézményes keretek között, a szkeptikusok leghangosabb része nem is próbálja a tudomány módszereit követni, csak kapaszkodik egy ténybe, amit a hivatalos elméletek is számításba vesznek (mint például a felmelegedések ciklikussága vagy a nap melegének változásai), és az alapján tagadja az egész elméletet.
Gyakori a „máskor is volt már felmelegedés”-kártya, ami azzal analóg, hogy „ezelőtt is haltak meg emberek, tehát ezt se én öltem meg”, de a kedvencem az a fajta internetes hozzászóló, aki egy tudományos kérdésben először az eredmények mögött rejtőző érdekekre utal, utána viszont olyan alapon vonja kétségbe a számokat, hogy azok túl károsak a gazdaságra nézve.
Mindeközben az olajcégek, az ExxonMobile vezetésével, hatalmas összegeket költenek lobbira és féltudományos intézetek fenntartására, amelyek tagadják a felmelegedést magát, vagy az emberiség felelősségét a dologban. A Bush-kormányzat Kiotó-ellenessége meg valószínűleg összefügg az olajlobbi által fizetett hatalmas összegekkel is.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a globális felmelegedés kérdését, mint bármi mást, ne lehetne kétes célokra is felhasználni – de ez a tényeken nem változtat.
Mennyivel lenne feltétlenül szükséges csökkenteni a kibocsátásokat?
A kétezres években évente 3%-al nőtt a széndioxid-kibocsátás világszinten, tehát a kiotói célok betartása is hatalmas erőfeszítéssel járna – és az általánosan elismert álláspont szerint ahhoz, hogy a globális felmelegedést a még kezelhető, kétfokos szinten tartsuk, a következő évtizedekben vissza kéne térni a ’90-es kibocsátás 70-75%-ára, 2050-re pedig annak 15-20%-ára.
"Az alapján, amit egyrészt a széndioxid-kibocsátás mostani menetéről tudunk, másrészt arról, amennyi időbe telik az energiaiparnak (…) alkalmazkodni, a koppenhágai találkozó az utolsó esélyünk arra, hogy a melegedés 2 fokon tartásához szükséges lépéseket nyugodtan és rendszerezetten tegyük meg”, nyilatkozta Corinne Le Quiéré klímakutató a The Guardiannak. “Ha a megállapodás túl nagyvonalú lesz, vagy ha nem lesz megfelelő szigorúsággal gyakorlatba ültetve, akkor egyenes út vezet az 5-6 fokos felmelegedéshez.”
A csökkentés eszközei
Két alapvető módszer van a kibocsátás-csökkentés elérésére: az államok adókat róhatnak ki a kibocsátott ÜHG-kre, vagy a lehetséges maximum kibocsátást feloszthatják kreditekre, amiket eladnak azoknak a cégeknek, amelyek kibocsátással járó tevékenységet végeznek.
Ha valaki többet akar szennyezni, kénytelen megvenni az ennek megfelelő krediteket valaki mástól, aki így annyival kevesebbet fog szennyezni. (Mivel a széndioxid a legfontosabb ezek közül, az összes többit széndioxid-ekvivalensben mérik, ezért hívják ezt angolul egyszerűen „carbon credit”-nek). Elvben ez azért jó, mert a gazdaság így magától megtalálja a legolcsóbb módszereket, amelyekkel elérhető az ÜHG-k visszaszorítása, és mivel a kreditpiac nemzetek fölötti, mindezt világszinten teheti.
A kreditrendszer kritikája
szerint ez a módszer kevésbé ellenőrizhető, mint az adóztatás, nem teremt kiszámítható feltételeket (a kreditek ára nem stabil) és ezért nem ösztönöz beruházásokra. Miközben a kvótákra és folyományaikra egyre bonyolultabb tőzsdei konstrukciók épülnek, a rendszer alapjai még nagyon ingatagok, és az a hivatal, amely a rendszert ellenőrizni hivatott, nagyon gyenge lábakon áll.
A kredit-kereskedelem csalásra legtöbb lehetőséget adó eleme az új kreditek teremtése: eszerint ha én megkötök bizonyos mennyiségű széndioxidot a légkörből, akkor eladhatom valaki másnak az ennek megfelelő szennyezés jogát. A megkötést elérhetem ipari módszerekkel, meglévő kibocsátások csökkentésével vagy faültetéssel, és ezek mindegyikét erősen kritizálják.
A fával például az a baj, hogy csak addig köti meg a szenet, amíg ki nem vágják, lassan nő fel, és a cégeknek érdeke egyetlen fajból álló, gyorsan felnövő mesterséges erdőket telepíteni, amelyek nem tudják eltartani sem a helyi állatvilágot, sem az őslakókat. Olyan eseteket is emlegetnek, amikor az eredeti esőerdőt kivágták, a helyére olajpálmákat ültettek, az ültetésért járó krediteket meg bezsebelték.
Linkek:
>> Egy Sciencific American-cikk hét gyakori felmelegedés-szkeptikus érv megcáfolásával >>
>> A kreditrendszer kritikája tíz percben, animációval, a Story of Stuff szerzőitől >>
>> A koppenhágai találkozó hivatalos honlapja >>
Megspórolt kibocsátásokkal is lehet kereskedni, ami nagyon értelmezésfüggő, tehát könnyen manipulálható dolog: egy New York Times-cikkre alapozva a Wikipédia elmeséli például annak a kínai cégnek az esetét, aki annyi pénzt kapott egy bizonyos szennyező gáz kibocsátásának csökkentéséért, hogy abból a pénzből újabb gyárakat építhetett, amelyek szintén főleg kibocsátáscsökkentéssel hoztak profitot neki (a módszer annyira elterjedté vált, hogy a megfelelő hivatal eldöntötte, azzal a bizonyos gázzal többé nem lehet krediteket szerezni).
Egy másik konstrukció alapján például egy francia cég krediteket kaphat, ha egy zöld erőművet felépít Afrikában – ez önmagában szép dolog, de ebben a kontextusban az érvelés összezavarodását jelzi: az a kibocsátás, amit ez a projekt „megspórol”, teljesen elméleti, és nem is volt figyelembe véve az eredeti határértékek megállapításakor.
A módszer ezenkívül privilegizálja a jelenleg leggazdagabb cégeket (Európában sok kreditet egyszerűen a jelenlegi szennyezés alapján, ingyen osztottak ki), és paradox módon azokat a versenytársakat bünteti, amelyek kevesebbet szennyeznek. Az egyes kormányok motiváltak túl sok kreditet szétosztani, így az egész rendszer célja elsikkadhat. És egyáltalán, hogyan osztjuk el globális szinten a kvótákat?
A fejlett és a fejlődő országok konfliktusa
A kvóták megállapításakor az 1990-es szintet vették normálisnak, így például Oroszország a jól időzített ipari összeomlásával kvóta-nagyhatalommá vált (annak ellenére, hogy a világ harmadik legnagyobb szennyezője). A fejlődő országok viszont nem kapnak az új rendszerben lehetőséget sem arra, hogy elérjék a fejlett országok életszínvonalát, annak ellenére, hogy jelenleg a levegőben levő (emberi aktivitásból származó) üvegházhatású gázok a gazdag országok hibájából kerültek oda. A kolonializáció témájába még nem is mentünk bele (pedig ez alapján még hibásabbnak tűnnének a fejlett országok), ráadásul földrajzi okok miatt pont a harmadik világot fogja sújtani a legkeményebben a klímaváltozás.
Az optimista verzió szerint ezek az országok, például India, kihagyhatnák az ipari fejlettség súlyosan szennyező szakaszát, és eleve zöld energiákon alapuló rendszert építhetnének ki, ez viszont rengeteg pénzbe kerül. Ezért a tárgyalások érzékeny pontja a pontos összeg megállapítása, amennyivel a fejlett országok hozzájárulnak a zöld ipar kiépítéséhez.
Az általánosan elfogadott elv, hogy a globális felmelegedés miatti felelősség nem oszlik el egységesen a különböző fejlettségi szinteken levő országok között, de ezt az elvet nehéz lesz pontos számokra lefordítani.
Claire Renaudie, környezeti törvénykezés (enviromental law) mesteris hallgató és egyben a cikk lektora így foglalta össze a bolygószintű klímavédelem problémáit: minden ország attól fél, hogy ha túl szigorú szabályozást fogad el, akkor a cégek otthagyják őket egy kevésbé szabályozott ország kedvéért (a helyzet játékelméleti szempontból a fogolydilemmára emlékeztet). A szavazókat nehéz megtartani megszorításokkal, és rövid távon a gazdaság állapota jobban aggasztja a döntéshozókat, mint a klíma.
Szerinte két módszer van a befolyásolásukra: az egyik választások általi, a másik NGO-kon keresztül. A civileknek nagy szerepük volt a témában első, riói konferencia zárójelentésének megformálásában, és általában meg is vannak hívva az ilyen találkozókra, mert az ők véleményükre adnak a szavazók. Ezt a hatalmat aztán használhatják például olyanfajta zsarolásra is, hogy „ha megteszed, amit tervezel, akkor világgá fogom kürtölni”.
Az biztos, hogy szombaton már európai tüntetők százezrei követeltek valódi lépéseket a klímaváltozás megfékezésében, csak Londonban húszezren voltak a Yahoo News szerint. Egyikük, a 49 éves Juliana Smith, a források szerint a következőt nyilatkozta: „átlagos család a miénk, és ez jó alkalom arra, hogy hallassuk a hangunkat. Általában tehetetlennek érzem magam.”
Akik a tüntetők üzenetének optimista verziójára kíváncsiak, azoknak Naomi Klein, alterglobalista sztárújságíró cikkét ajánlom (aki új Seattle-t jósolt) de nem garantálom, hogy igaza is van.