Húsz éve, 1989. november 9-én omlott le a berlini fal, amely évtizedekig jelképe volt a második világháború utáni Európa megosztottságának. Összeállításunkban interjúalanyaink felidézik, mit csináltak azokban a napokban, hogyan élték meg az eseményt.


Mircea Toma, újságíró/aktivista

Számunkra nagyobb esemény volt, hogy Magyarország megnyitotta határait Ausztria fele. Akkor még az első feleségemmel voltam, és a nőgyógyász, akivel szülnie kellett volna, kiszökött, így közvetlenül is éreztük a hatását. A berlini fal ledöntésének tulajdonképpeni pillanata számomra csak az egyik jele volt annak, hogy abban a korszakban fontos, egymással összefüggésben álló dolgok történnek Európában. Ezeket a mozzanatokat is ugyanolyan intenzíven éltük meg, mint a fal ledöntését, sőt, volt, amit intenzívebben. A magyar-osztrák határ fontosabb fal volt a romániaiak számára, mint a berlini fal, mert a megnyitással egyből Nyugatra, Ausztriába mehettünk – legalábbis így hittük.

Nagyra meresztett szemekkel néztük, hogy ismét történik valami, Bulgáriában, Magyarországon is megmozdult valami. Egyre nagyobb szomorúsággal néztük, hogy nálunk jele sincs annak, hogy bármi is változna. Tehát a berlini fal több lépésben dőlt le, és ezek közül bizonyos lépések fontosabbak voltak, mint egy bizonyos fal leomlása.



Ezekről az eseményekről a Szabad Európa rádióból szereztünk tudomást. Ha én épp nem hallgattam, akkor valamelyik barátom hallgatta, és elmondta nekem is, vagy fordítva. Tulajdonképpen a csoporton belüli kommunikáció működött, a Szabad Európa rádióval kombinálva.


Székely István, politológus

Elsősorban a Szabad Európán illetve a nyugati rádióadókon keresztül szereztünk tudomást a történésekről. Én kevesebbet hallgattam a Szabad Európát, de voltak olyan barátaim, akiknél gyakorlatilag folyamatosan ment. Nekem olyan szempontból volt valamiféle előnyöm, hogy az édesanyám illetve az édesanyám szülei németek, és a Deutsche Welle ilyen szempontból egy fontos információforrás volt.

Baráti körökben teljesen nyíltan lehetett ezekről a kérdésekről beszélni. Persze azért tudtuk, hogy van szűkebb baráti kör és tágabb baráti kör, ez elsősorban a szűkebb körre volt érvényes. Ez az információcsere működött, mint ahogy a Mozgó világ és a Tiszatáj is, és kisebb mértékben ugyan, de a magyarországi szamizdat kiadványok is eljutottak Erdélybe.

Volt-van egy barátom, Horváth Attilának hívják, a külügyminisztérium munkatársa volt, most két-három éve ment nyugdíjba. Most már lehet arról beszélni, hogy ő volt az egyik olyan személy, aki havi rendszerességgel hordta át a könyvet, olvasnivalót, információt Magyarországról, és ezt az akkori külügyminisztérium időnként fegyelmivel jutalmazta.



Megpróbáltam pontosan visszaemlékezni, és úgy rémlik, '89 szeptemberében volt itt utoljára, és egy pezsgőt is hozott. Azt mondta, azért, mert ezt szilveszterkor arra isszuk meg, hogy Romániában megdőlt a kommunizmus. Megmondom őszintén, én ezt nem hittem, nagyon szkeptikus voltam, és a németországi eseményekről sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan bekövetkeznek.

A '89-es év nagyon mozgalmas volt, ilyen szempontból a csoda évének is nevezik. Ekkor már rendszeresen voltak Prágában a Vencel téren tüntetések, a Szolidaritást éppen akkor legitimálták a lengyelországi választásokkal, és ennek az évnek a nyarán volt a Tienanmen tér, de hogy egyik napról a másikra, tulajdonképpen előzmények nélkül fog ledőlni a berlini fal, ezt semmilyen formában nem vártam.

Nem vártam, mert Kelet-Németországban volt talán az egész szocialista táboron belül a legjobban ellenőrzött, legjobban kézben tartott kommunista diktatúra. Nagyon nagy létszámú csapatot állomásoztatott az országban a Szovjetunió, Honecker pedig keményvonalasnak tűnt, és Bush és Gorbacsov csak ezt követően, decemberben kötött egyezségeket Máltán.

Információink voltak arról, hogy mi történik Kelet-Európában, tudtuk, hogy lesznek változások, ezek a levegőben lógtak, de inkább egy hosszabb, lassan oldódó, puhuló átmenet tűnt akkor reálisnak. A változás iránya egyértelmű volt, de a finalitása és a sebessége nem.

Könnyű lenne most azt mondani, hogy kiskorunk óta abban nőttünk fel, hogy a kommunizmus előbb-utóbb megbukik, mert ez egy illegitim társadalmi berendezkedés, és majd a népakarat... De megmondom őszintén, hogy azért ez akkor nagyon sokesélyes játéknak tűnt, nem volt egyértelmű, hogy ilyen gyorsan, ilyen sebességgel, szinte dominóelv alapján esik össze, zuhan magába a kommunista rendszer, és '90 az egész régióban a szabad választások éve lesz. Én ezt a sebességet, ezt a gyors pörgést akkoriban nem láttam.


Gazda Árpád, újságíró:

A Berlini Fal leomlásakor ötödéves egyetemista voltam Temesváron, Tőkés Lászlóval jó kapcsolatban voltam, családi barátnak számító diákként szinte naponta látogattam őt. Ez az időszak – '89 novemberének környéke – már sűrű ostromállapot kora volt: akkor a temesvári református gyülekezet már túl volt az első halottján. A '89-es események első áldozataként számon tartott Újvárossy Ernőt, a református hitközösség tagját szeptember 16-án találták holtan a Temesvár melletti erdőben. Bár soha nem bizonyították be, vélhetően a Securitate gyilkolta meg.

Beszélgettünk a történésekről, érdekeltek a világ dolgai is, hallgattuk a Szabad Európa rádiót, Temesváron magyarországi tévéadót is lehetett fogni, tehát nem lehet azt mondani, hogy nem voltunk nyitottak a nyugati események iránt, azonban a saját gondjaink, az ellenállás megszervezése sokkal jobban lekötött.



Amikor a Berlini Fal leomlott, és amikor Todor Zivkov diktátort a bolgár kommunista párton belül is megbuktatták, nem gondoltunk arra, hogy Romániában is be fog következni a változás, bár Borbély Imre barátunknak érdekes meglátásai voltak. Látván a bulgáriai és a kelet-németországi történéseket, azt mondta, hogy ha gyorsan, az év végéig nem történik meg a rendszerváltás, akkor Ceauşescu rezsimje még tíz-húsz évig fog tartani, még keményebb diktatúrát vezetnek be, és még kegyetlenebb megtorlásokra számíthatnak azok, akik megpróbálnak ujjat húzni vele.

Ő azt gondolta, hogy Ceauşescu okos ember, és tanul a kelet-németországi és a bulgáriai fejleményekből. Akkor nem is gondoltuk, hogy Borbély barátunknak igaza lehet, meg voltunk győződve, hogy a kommunizmusban fogunk megöregedni, nyugdíjba menni, és a gyerekeink is kommunizmusban fognak élni.

Sőt, még '89 december 16-17-18-án sem gondoltunk arra, hogy változás lesz, amikor letartóztattak, bekísértek, és azt mondták, hogy 18 évre börtönbe zárnak. Azt pedig végképp nem gondoltuk, hogy a forradalomnak Tőkés László lesz a kiváltója.


Visky Péter, lelkész

Mindenképpen kitörő örömmel fogadtam, látva a televíziós közvetítésen keresztül, az addig soha nem látott falat. Leomlása számomra a szabadság jelképe volt, s mivelhogy szabadság iránti érzékenységgel vagyok ebben a világban jelen, ezért számomra óriási jelentőséggel bírt, hogy nincs több fal, azaz van szabadság.



Nyilván akkor még nem volt szabad erről beszélni, de abban az időben mindenki informálódott olyan médiumokon keresztül, amelyek elérhetőek voltak abban az időben: most főleg a Szabad Európa rádióra gondolok. De érkeztek hírek, információk Magyarországon keresztül is, tudniillik ők kivették a részüket a keletnémet szabadságtörekvésekből. A berlini fal leomlása azt jelentette, hogy számunkra a romániai, kommunista falnak is meg vannak számlálva a napjai, ami óriási reménységet jelentett.


Schneider Tibor, operatőr

1989-ben 24 éves voltam. Nagybányán gond nélkül lehetett fogni a Magyar Televíziót, mely akkoriban egészen tisztességesen tudósított az eseményekről. Bár a Kossuth Rádiót és a Szabad Európa Rádiót is hallgattuk, a Magyar Televízió volt az elsődleges hírforrás.

Nagy izgalommal néztem a berlini fal leomlásáról szóló híradásokat, hiszen voltak keletnémet barátaim. Negyedmagammal épp azt terveztük, hogy átszökünk a határon, mivel nem úgy nézett ki, hogy Romániában lesz változás.

A szökés időpontja amúgy december 5-re volt kitűzve: Bihardiószegen várt volna ránk az idegenvezető, aki fejenként 20 ezer lejért átvitt volna. Addig is komolyan gyakoroltunk: mivel enyhe volt az időjárás, fekete ruhákat és sapkát vásároltunk, és teszteltük, hogy milyen távolságról látszunk, ha elemlámpával ránk világítanak.

Csakhogy aztán lehullott a hó, elkezdtünk vacillálni: féltünk, hogy a fekete ruhákban túlságosan könnyen észrevesznek majd. Végül az egyik barátunkat küldtük el Bihardiószegre azzal az üzenettel, hogy halasztjuk a szökést. Kiderült, hogy ketten az idegenvezetővel mégis átszöktek a határon: a jelszó a “disznóvágás” volt, a bihardiószegi pap pedig felhívott, és azt mondta, “Gábor levágta a disznót”.



Később aztán egy külföldi turista átcsempészett a határon egy kézzel rajzolt térképet, melyben barátunk elmagyarázta, hogyan kell átszökni a határon. A szökés új időpontja január 6-ra lett kitűzve, csakhogy időközben tárgytalan lett a dolog.

Januárban aztán lett útlevelem, és január 10-én ellátogattam Berlinbe. A falból is letörtem egy darabot: Nyugat-Berlinből kellett odamenni a falhoz, 1 márkáért az ember kapott egy kalapácsot, és 5 percen keresztül törhette a falat. A kelet-német katonák ott álltak néhány méterre, és csak nézték, ahogy dolgozom. A faldarabokat később árulták is, egy féltéglányi 20 márkába került. Három kis darabot sikerült letörnöm, azonban kis híján lekéstem a vonatot, és a darabkákat ott felejtettem a kelet-német barátaimnál.

	A berlini fal rövid története A II. világháborút követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlinnek a nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között – amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett – többé-kevésbé szabad volt az átjárás, s ennek révén a keletnémet területekről 1949 és 1961 között több mint 1,6 millió ember menekült Berlin nyugati szektorába. A német kérdésről, de különösen Berlin megosztottságáról 1961 augusztusában kiéleződött a nemzetközi vita. Az NDK sérelmezte, hogy a város keleti részén élő, de a nyugati oldalán dolgozó polgárai hatalmas veszteséget okoznak számára. Augusztus 11-én az NDK parlamentje felhatalmazta a kormányt arra, hogy bármiféle intézkedést meghozhat, ami az ország védelmében szükséges. 1961. augusztus 13-án éjjel "az NDK államhatárának biztosítása céljából" a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó zónát. Két nappal később, augusztus 15-én Szászországból érkezett építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett nekiláttak, hogy az akadályok helyén betonelemekből álló falat építsenek a határ mentén. A fal rendeltetése elsősorban az volt, hogy meggátolja a keletnémet állampolgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer vonalán 300 figyelőtorony és 43 földalatti bunker volt. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára. Az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárok-rendszer és külön gépkocsiút is nehezítette a megközelítését. A két városrész közti 80 átkelőhely közül csak 12 maradt nyitva, elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, ahol határállomást rendeztek be. Az 1961-es váratlan határlezárás mindkét oldalon sokkolta a berlinieket, családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél viták alakultak ki, atrocitásokra került sor. A szigorú biztosítás dacára az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona s 800 polgári személy szökött nyugatra az épülő falon át. A 70-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár a két német állam viszonyának javítását célzó új keleti politikája révén elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A nem aktív (főként nyugdíjas) keletnémet állampolgárok újból utazhattak Nyugat-Berlinbe, s a nyugat-berliniek ismét meglátogathatták kelet-berlini illetve a város körül élő rokonaikat. A fal fennállása alatt, 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, körülbelül ugyanennyit fogtak el szökés közben. A potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 136 halálesetet tart nyilván, de néhányuknál nem tudni biztosan, hogy a menekülők a leadott lövések, vagy baleset, szívroham esetleg öngyilkosság következtében vesztették életüket. A halálos tragédiák fele a fal fennállásának első öt évében történt, az utolsó halálos áldozat egy 22 éves fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon. A kelet-európai változásokkal együtt 1989 nyarától az NDK-ban is mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, melyeknek egyik legfőbb követelése a német-német határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. Ebben az időszakban látványosan megugrott a szocialista német államot elhagyó állampolgárok száma, különösen miután Magyarország 1989 augusztusában-szeptemberében megnyitotta a nyugatra vezető utat a menekülők előtt. Az NDK-ban 1989 őszén kibontakozó tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést, s elvezettek a fal ledöntéséig. A népharag miatt október 18-án az amúgy is beteg Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én az Német Szocialista Egységpárt KB tájékoztatáspolitikai titkára, Günter Schabowski a televízióban bejelentette, hogy megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. Még a sajtótájékoztató alatt berliniek tízezrei indultak a határátkelőhelyekhez, s másutt is tömegek lépték át a határt. Az első éjszakán még személyi igazolvánnyal, 10-én reggeltől azonban már csak vízummal lehetett Nyugat-Berlinbe utazni.